A titói Jugoszlávia és az el nem kötelezettek mozgalma

Absztrakt (kivonat)

Joszip Broz Tito a XX. század egyik legkarizmatikusabb politikai egyénisége volt. Harmincöt éven át (1945-80) vezette Jugoszláviát. Tettre kész, dinamikus, ugyanakkor ellentmondást nem tűrő egyéniség volt. A legenda szerint a Tito név utasítgatásai közben ragadt rá (szerbül a „ti to, ti to” azt jelenti, „te ezt, te azt”). Bár magát kommunistának tartotta – és az egyetlen hazájában valóban népszerű kommunista vezető volt -, 1948 után nem tartozott a szovjet szatellit államok közé, külön utas politikát folytatott. A Moszkvával való szakítása után ki kellett törnie a külpolitikai- és gazdasági elszigeteltség fenyegető korlátjai közül. Ennek érdekében belpolitikájában az önigazgatási szocializmus modelljét követte, míg külpolitikájában az akkor újonnan gyarmati sorból felszabadult ázsiai- és afrikai országok felé fordult, az ún. el nem kötelezettek mozgalmával vette fel a kapcsolatot. Teljes odaadással vetette bele magát a mozgalom munkájába, és pár éven belül az el nem kötelezett országok vezetőjüket látták benne. Dolgozatomban arra keresem a választ, hogy miért álhatott Tito a mozgalom élére? A kérdés azért érdekes, mert Jugoszlávia több szempontból is idegen test volt a mozgalomban. Először is, a jugoszláv vezető nem vett részt a mozgalom alapjainak letételében, a célok kezdeti körvonalazásában. A mozgalom gyökereinek számító Pancsa Sila elvek (1954) kidolgozásánál, illetve a bandungi konferencián (1955) nem volt jelen. Jugoszlávia sokáig az egyetlen európai tagja volt a mozgalomnak, földrajzilag teljesen elhatárolódott a többi tagtól, gazdaságilag jóval fejlettebb volt társainál, politikai-, intézményi- és kulturális öröksége merőben különbözött a mozgalom többi országától. Sosem volt gyarmat, sőt egyetlen jelentős fehérbőrű tagországként pont a gyarmattartókra emlékeztethette a volt gyarmatokat. Mindezek ellenére a mozgalom tagjai elfogadták vezetőjüknek, felsorakoztak mögötte, nem maguk közül választottak vezetőt. Minek köszönhető mindez? Tito karizmatikus fellépésének és retorikájának, a mögötte álló amerikai segítségnek, a tömbön belüli afrikai-ázsiai rivalizálásnak, esetleg Tito fáradhatatlan körútjainak a mozgalom országaiban, vagy egyszerűen nem volt vetélytársa? A következőkben ezekre a kérdésekre igyekszem választ találni.