A kereskedelmi bankok hitelezési politikája : A hitelezési ciklusok és a magyar gyakorlat

Absztrakt (kivonat)

Magyarországon az utóbbi években mind a médiának, mind az átlagemberek közötti beszélgetéseknek vissza-visszatérő témája a bankok elítélendő viselkedése. Bár ez a szélsőséges hozzáállás káros a gazdaság egészére, hiszen a hitelintézetek kulcsfontosságú szerepet töltenek be mint közvetítők a megtakarítók és a befektetők között, nem minden kritika alaptalan. Ahogy Mark Twain megfogalmazta: „A bankár egy olyan fickó, aki kölcsönadja az esernyőjét, amikor süt a nap, és visszakéri azt abban a pillanatban, ahogy elered az eső”. Ezt a fajta prociklikus hitelezési gyakorlatot tehát már régen megfigyelték, és ez valóban problémák forrása lehet. Ha a gazdaság felszálló ágban van, és a hitelintézetek a szükségesnél nagyobb kockázatot vállalva több hitelt helyeznek ki az indokoltnál, akkor ez a buborékok táplálásával hozzájárul a válságok kialakulásához. Ha pedig a recesszió alatt olyannyira visszafogják a tevékenységüket, hogy még a nyereséggel kecsegtető beruházásokat sem finanszírozzák, az súlyosbítja a rossz körülményeket, és a gazdaság csak később tud növekedési pályára állni, aminek ráadásul a meredeksége is alacsonyabb lesz. Azt azonban látni kell, hogy ezek a negatív hatások abból erednek, hogy a bankok nem a gazdaság állapotával harmonizáló mértékben helyezik ki a hiteleiket. Ha a Miller-Modigliani feltételek megállnák a helyüket, a bankok hitelezési politikája akkor is ciklikusan változna (a gazdasági ciklusokkal), de negatív következményei nem lennének. Ugyanis akár működnének bankok, akár nem, az erőforrások allokációja végül ugyanúgy valósulna meg: minden pozitív nettó jelenértékű befektetés találna finanszírozást, de a veszteséget termelők nem (a pénzügyi közvetítői szereppel pedig nem lehetne nyereségre szert tenni). Önmagában tehát az a tény, hogy a bankok hitelezési politikája prociklikusan mozog, még nem vonja maga után a szabályozói beavatkozás szükségességét, igazából egy természetes jelenségről van szó, ahogy azt modelljében Weinberg (1995) megmutatja. A valóság azonban nem ilyen ideális; a bankok határozottan szükséges részei a piacnak, közvetítői tevékenységükkel nemcsak hozzáadott értéket teremtenek és követik a gazdasági folyamatokat, de utóbbiakra képesek hatást is gyakorolni az előbb leírt módokon. Csakhogy abban a szakma sem ért egyet, hogy pontosan milyen problémák merülnek fel, és hogy azoknak mi a kiváltó oka. Vajon a túlzott hitelexpanziót kellene valamilyen hatósági eszközzel visszafogni, vagy inkább a recesszióban megfigyelhető csökkentett hitelezési tevékenységet kellene felpörgetni? Mikor milyen módszert kellene alkalmazni, ha egyáltalán szükség van bármilyen szabályozásra? A bankok hitelezési politikájának vizsgálata kiterjedt szakirodalommal rendelkezik, és nagyjából egyetértés van abban, hogy a hitelintézetek által választott portfólió nem lesz egyensúlyban a gazdaság állapotával. Mindez pedig arra vezethető vissza, hogy a bankok és a piac többi szereplője között valamiféle információs aszimmetria áll fenn. Az ezekre alapozó elméletek közül engem leginkább az az 1994-ben felállított ragadott meg, amely Raghuram G. Rajan nevéhez köthető. Ebben a munkában abból a feltételezésből indul ki a szerző, hogy a bankok menedzsmentje két fő elvárásnak akar megfelelni: egyrészt nyereséget akar elérni, másrészt nem akar veszíteni a presztízséből. Ennek alapján fogja tehát a menedzsment a hasznosságát maximalizálni rövid távon. Az, hogy a bankok több információval rendelkeznek a befektetéseikről, mint a nyilvánosság, és az, hogy a rossz adósok továbbfinanszírozásának költségei csak hosszútávon jelentkeznek, biztosítják azt, hogy ez el fog térni a hosszú távon optimális hitelezési gyakorlattól. Mindennek következményeként a bankok az ideálisnál több hitelt helyeznek ki konjunktúra idején, és a rossz gazdasági állapot kényszerére térnek át a valóban korrekt hitelpolitikára. Ez alapján tehát azt mondhatnánk, hogy a beavatkozás a gazdaság növekedésekor szükséges - és a bankok motivációjának ismeretében meg is lehet találni a megfelelő eszközt-, azonban más szakemberek modelljei ezt nem biztos, hogy helyes lépésnek minősítenék. Egyes tanulmányok az eltérő feltételezések miatt például Rajan-éval ellentétes végeredményre jutnak. Ezért az elméleti munkák mellett megvizsgáltam a magyarországi bankok tevékenységét is. 2004-től 2009-ig tekintettem át a hitelintézetek gyakorlatát két nagy szegmensben, a vállalati és a háztartási hitelezésben. Ez a hat év nagyjából átfog egy hitelezési ciklust: a hitelezési standardok enyhítésével kezdődik, majd 2008-ban és 2009-ben a hitelezés visszafogásával és az ügyfelekkel szembeni követelmények szigorításával (valamint a bankok részéről egy pozitívabb 2010-et váró előrejelzéssel) végződik. Ennek az időszaknak a tapasztalatai azt mutatják, hogy az aktív hitelezés idején a bankok legerősebb motivációja az egyre élesebb verseny volt, és szinte egyáltalán nem befolyásolták a döntéseiket olyan tényezők, amelyek a gazdaság állapotával, a felvállalt kockázatokkal kapcsolatosak. A 2008-ban bekövetkező válság gyökeres változást hozott: a hitelintézetek nemcsak visszafogták a tevékenységüket, de a döntést meghatározó szempontok is immár a korábban figyelmen kívül hagyottak közül kerültek ki. A bankok viselkedése és nyilatkozatai alapján úgy tűnik, nem cáfolható meg Rajan elmélete, sőt, az általam olvasott munkák közül ezt éreztem a leginkább összeegyeztethetőnek a megismert gyakorlattal. Azonban a többi elméletnek is van igazságtartalma, így azokat sem ajánlott figyelmen kívül hagyni. Az, hogy a bankok hitelezési politikájával kapcsolatban nincs konszenzus annak is köszönhető lehet, hogy az egyes ciklusok sem egyformák: időtől és tértől függő motivációk miatt a szabályozói beavatkozás megfelelő módja és időzítése is változhat. Ezért úgy gondolom, hogy ez a terület még további izgalmas kutatásoknak fog a középpontjában állni, és a hatóság részéről is komoly felkészültséget, előrelátást és óvatosságot követel meg a szabályozás.