A kockázati tőkések döntési folyamata

Absztrakt (kivonat)

Dolgozatom a kockázati tőkések döntési folyamatát elemzi a meglévő szakirodalom alapján. Kockázati tőkével foglalkozó tanulmányok az 1980-as évektől kezdve jelentek meg, Amerikai Egyesült Államokban, majd később Nyugat-Európában illetve Közép-Kelet Európában is. A dolgozatomban célom volt a szakirodalomban meglévő hasonlóságok és különbségek figyelembevételével a befektetők döntési folyamatait feltárni, a kiválasztási kritériumokat azonosítani és vizsgálni az ezekre ható tényezőket. A kockázati tőkebefektetéseknek egyre nagyobb jelentőségük van a vállalatfinanszírozásban nem csak az USA-ban és Nyugat-Európában, hanem Magyarországon és a közép-európai régió többi részén is. Ezt bizonyítja, hogy 2009-től folyamatosan növekedve 2012-ben a Magyarországon végrehajtott új tőkebefektetések értéke meghaladta a hatvan millió eurót (EVCA, 2013)1. A kockázati tőkebefektetések során a befektetők nagy növekedési lehetőségekkel rendelkező vállalatoknak nyújtanak tőkét. A befektetők, azaz a kockázati tőkések hozamukat a befektetésből való kilépéskor realizálják. A növekedési lehetőségek megítélése ezért a befektetési folyamat kulcskérdése, mely egy megfelelő kiválasztási követelményrendszerrel lehetséges. Ezért kiemelkedően fontos a befektetőknek, hogy valóban olyan kritériumokat használjanak a kiválasztási folyamat során, melyek alkalmasak a vállalatok teljesítményét előrebecsülni. A befektetések egyik komoly problémája az információs aszimmetria, mely a kockázati tőkebefektetések során kettős, a befektető és a vállalkozó oldaláról is jelentkezik. Az információs aszimmetria következtében megjelenő kontraszelekciót a megfelelő döntési szempontok kialakításával lehet csökkenteni. Ugyanis ha olyan tulajdonságokat határozunk meg kritikusnak, melyek jól korrelálnak a vállalatok későbbi sikerességével, akkor a kiválasztási folyamat során csökkenthetők az információs aszimmetria negatív következményei. A dolgozatomban azonosítottam a befektetők döntési folyamatának szakaszait, ez azért szükséges, mert az egyes döntési szakaszokban más-más kritériumokat használnak. A döntési folyamat szakaszai a következők: ajánlat beérkezése, előminősítés, értékelés, cégátvilágítás és döntés. A befektetők az ajánlatokat, azok beérkezését követően előminősítik, azaz olyan alapvető kritériumok szerint szűrik, mint a vállalati méret, földrajzi elhelyezkedés és iparág. Ebben a szakaszban nem jellemző, hogy részletes elemzésbe bonyolódnak a befektetők, elsősorban intuitív alapon döntik el, hogy az adott befektetésnek van-e esélye a sikerre, azaz továbbítható-e a következő döntési fázisba. Ebben a szakaszban jelentős lehet az a jelenség, hogy a befektetők pozitívan diszkriminálják azokat a vállalkozókat, akik valamilyen szempontból (tapasztalat, végzettség) hasonlók hozzájuk. A következő jelentős szakasz az értékelési szakasz. Ekkor általában megtörténik a befektető és a vállalati vezetés személyes találkozása. A befektetők megpróbálják a lehető legtöbb információt összegyűjteni a menedzsmentről, a célpiacról és vállalatról. Ez utóbbira gyakran pénzügyi auditot végző szakembereket kérnek fel. A menedzsmenttől és az átvilágításból gyűjtött információk összevetésével a menedzsment megbízhatósága mérhető. Néhány szerző döntési folyamatok során használt kritériumait statisztikai mutatószámok alapján hasonlítottam össze, s ebből vontam le következtetéseket az egyes szempontok fontosságát illetően. A mutatószámok alapján készítettem egy rangsort is, melyben az egyes döntési kritériumok fontosság szerinti sorrendben találhatóak. Ennek a vizsgálati módszernek sok gyengesége van, hiszen nem minden szerző vett figyelembe minden kritériumot, ami torzítja az átlagot, továbbá a kritériumok egymáshoz képesti relatív sorrendjét is befolyásolja. Továbbá a három vizsgált mintából levont következtetések nem tekinthetők reprezentatívnak. Azonban úgy vélem, hogy ennek ellenére ez az összehasonlítás benchmarkként szolgálhat és a gyengeségeit szem előtt fontos következtetések vonhatóak le. Az előminősítési kritériumok közé tartoznak a befektetői kritériumok és az ügylet kritériumai. Ezek a kritériumcsoportok átlagosan hátrébb kerültek a rangsorban, mint az értékelési szakasz szempontjai. Ide sorolható az a szempont, hogy a befektetés mennyire illik bele a kockázati tőkés portfóliójába, a vállalat mérete, földrajzi elhelyezkedése és a későbbi finanszírozási körök esélye. Az értékelési kritériumok négy csoportra oszthatók: menedzseri kritériumok, pénzügyi kritériumok, termék-piaci kritériumok és stratégiai-verseny kritériumok. A menedzseri kritériumokat sorolták a legelőrébb a befektetők. Ezek közül is a legfontosabb tulajdonságok a vezetői képességek illetve az, hogy a vezető hosszantartó erőfeszítés kifejtésére képes a siker érdekében. A pénzügyi kritériumokat átlagosan három helyezéssel hátrébb sorolták a befektetők az összes kritérium rangsorában. Ezen kategória legfontosabb szempontjai a megtérülési idő, kilépési lehetőségek és az elvárt hozam. A termék-piaci kritériumok, illetve a stratégiai-verseny kritériumok közel azonos fontosságúak, s kevésbé fontosak, mint a másik két kategória szempontjai. Az ide tartozó kritériumok elsősorban a piaci versenyre, és a termék vagy szolgáltatás verseny elleni védelmére vonatkoznak. Figyelembe kell venni továbbá a megcélzott piac méretét, érzékenységét és a meglévő belépési korlátokat. A befektetők döntési folyamatát befolyásolhatják kognitív tényezők is, azaz a tapasztaltabb és a szükségesnél több információval rendelkező befektetők esetén fennállhat a túlzott magabiztosság problémája, mely az értékelésük pontosságát csökkenti. Amennyiben az ajánlat értékelése kedvező eredménnyel zárul megkezdődik a szerződéskötés folyamata. Ennek során mindkét fél számára elfogadható feltételrendszert dolgoznak ki a finanszírozást és a tulajdonosi jogokat illetően. A szerződés megkötése után a befektetők elsősorban a portfolióvállalat méretétől és tapasztalatától függően, aktívan részt vehetnek a vállalat életében tanácsadói minőségben. A befektető és a portfolióvállalat kapcsolata a befektető kilépésével zárul. Ez lehetséges szakmai befektetőknek történő értékesítéssel, tőzsdére bocsátással vagy tulajdonosi visszavásárlással. Mivel a befektetők nem alkotnak homogén csoportot, a döntéshozatali rendszerük sem általánosítható teljes mértékben. A Közép-Kelet európai országokban tevékenykedő befektetőkre jellemző, hogy kevésbé specializálódnak egyes iparágakra, mint nyugati társaik, ugyanis itt szűkebb a kockázati tőkepiac, így erre nincs lehetőség. Jellemzően fontosnak tartják a befektetők ezen országokban, hogy többségi tulajdont szerezzenek a vállalkozásban, mert a tulajdonosi jogok érvényesítését biztosító jogi feltételeket nem tartják kielégítőnek, s csak a többségi tulajdonrésszel tudják biztosítani, hogy megfelelő irányba terelhessék a vállalkozást, szükség esetén a vezetőség leváltását. A másik szempont, mely szerint megkülönböztethetjük a befektetőket, az a méret. A befektető vállalatok tőkeereje igen eltérő lehet, azonban a befektetéseik száma közel azonos. Ebből fakadóan a kisebb befektetési társaságok a kisebb tőkeigényű portfolióvállalatokba fektetnek elsősorban. Összességében tehát elmondható, hogy a legelső kutatások eredményei a mai napig érvényesnek tekinthetők a megfelelő kiegészítésekkel. A finanszírozót kereső vállalkozásoknak tehát szem előtt kell tartaniuk, hogy olyan menedzsmentet állítsanak össze, mely rendelkezik a megfelelő szaktudással, vezetői képességekkel és iparági tapasztalattal. Az ajánlatukat több potenciális befektetőhöz el kell juttatni, mert esetenként szubjektív okokból történik az elutasítás, s nem az ajánlat nem megfelelő minősége miatt.