A nyugdíjkorhatár meghatározása

Absztrakt (kivonat)

A szakdolgozatom témája a nyugdíjkorhatár meghatározása, melynek további növelése Magyarországon egyre égetőbb kérdéssé válik. A várható élettartam folyamatos emelkedése az a probléma, mellyel lassan az összes fejlett ország találkozik. A nyugdíjas réteg létszámának és arányának folyamatos növekedése és az elöregedő társadalom veszélybe sodorják a folyófinanszírozású rendszer finanszírozhatóságát. Ez igen könnyen látható már csupán abból is, hogy ha növekedik az nyugdíjas korúak száma és csökken az aktív korú járulékfizetőké, akkor az egyensúly felborul. A dolgozatom célja az volt, hogy a magyar kötelező állami nyugdíjrendszer hosszú távú pénzügyi egyenlegének alakulását, valamint az egyes reformkísérletek erre gyakorolt hatását vizsgáljam. Több múltbeli kutatás is bizonyítja azt, hogy a felosztó-kirovó rendszer a mai paraméterekkel nem fenntartható, az egyes módosításokkal a finanszírozható időtartam növekedésének mértékét akartam megbecsülni. A modellezéshez elengedhetetlen a népesség alakulásának előrejelzése, melyet a migrációtól eltekintve a mortalitási és fertilitási ráták határoznak meg. Ezek prognosztizálásához a Lee-Carter modellt használtam, az elmélet áttekintéséhez Vékás Péter 2016-os doktori disszertációját, illetve Ronald D. Lee és Lawrence R. Carter 1992-ben írt modellt bemutató cikkjét használtam. A Lee-Carter modell statisztikai eszközök alapján jelzi elő a mortalitási és fertilitási ráták logaritmusát. A gyakorlati alkalmazást az R-ben végeztem a demography, MortalityLaws és HMDHFDplus programcsomagok segítségével. A dolgozatban az ENSZ által is javasolt automatikus nyugdíjkorhatár-indexálás módszerét használtam annak érdekében, hogy a korhatárt ne a politikai érdekek, hanem a várható élettartam növekedése határozza meg. Ez rögzíti a nyugdíjban töltött időtartamot, tehát egy olyan éves folyamatos nyugdíjkorhatár növelést javasol, mely összhangban lenne a 65 évesen várható élettartam növekedésével. Ehhez Banyár József elméleti összefoglalóját használtam, mely a múltbeli adatok alapján 2 hónapos éves növekedésre következtet, emellett a Lee-Carter modell előrejelzései miatt egy kisebb ütemű, 1,5 hónapos növekedést is vizsgáltam, mely a vizsgált időszakra átlagosan 18,4 nyugdíjban töltött évet eredményezne. Elemzésem során az eredményeim összehasonlítottam a Nyugdíj és Időskor Kerekasztal Jelentés című könyvének számításaival, mely a 2006-os nyugdíjrendszer stabilitását vizsgálja. A legfontosabb különbség a mai, általam alapváltozatként tekintett modellhez képest az, hogy működtek a magánnyugdíjpénztárak, valamint megemlítendő az, hogy a befizetési plafon sem volt még eltörölve. Reformkísérletként a német pontrendszeres számítást is alkalmaztam Farkas András munkája és a Jelentés alapján. Azt szerettem volna megmutatni, hogy nyugdíjkifizetések nagy mértékű szórásából adódó egyenlőtlenség (melyet a reálbérnövekedés és az infláció befolyásol elsősorban) javítható lenne egy más nyugdíjszámítási móddal, ahol az öregségi jövedelmet a pontok értéke határozná meg. Ezek mellett bemutattam a svéd nyugdíjszámítás, a részleges vagy rugalmas nyugdíjba vonulás, illetve a befizetési plafon bevezetésének előnyeit, melyeket nem illesztettem be a modellezésbe részben az eredmények egyértelműsége, részben adathiány miatt. A nyugdíjmodell felépítését a népességszám kiszámításával kezdtem a mortalitási és fertilitási ráták alapján, ez nagyban eltért a KSH által kohorszkomponens-módszerrel számolt populációtól, mely egy szubjektívebb, elemzői hipotéziseken alapuló módszer. A Statisztikai Hivatal pozitívabb jövőképet prognosztizál főként a fertilitási ráták alakulását illetően, ennek megfelelően a népességszám alakulása sem egyezik meg. A Lee-Carter modellhez legközelebb a KSH „alacsony változata” volt. A nyugdíjszámítások során többször támaszkodtam Borlói Rudolf Nyugdíjismeretek című könyvére, mely a mai felosztó-kirovó rendszert részletesen bemutatja. A nyugdíjmodell pénzügyi egyenlegének vizsgálatához mind a bevételi, mind a kiadási oldal változását meg kellett becsülni, a modellezéshez elengedhetetlen volt egy végig átlagkeresettel rendelkező egyén várható nyugdíjkifizetésének kiszámítása minden évre, valamint a nyugdíjas népesség előrejelzésére, utóbbihoz szükség volt a foglalkoztatási rátákra. Számításaimhoz kohorszmodellt használtam a megfelelő részletesség érdekében, eltekintettem a Nők40 beépítésétől azért, mert ezen probléma egyértelműségéhez nem szükséges modellezés, a várható élettartam és a növekvő nyugdíjkorhatár ezt igazolja. Eredményeim összhangban voltak a Jelentés által is becsült várható hiány mértékével, a mai paraméterek alapján az általam számított modell szerint az öregségi nyugdíjakra fordított kifizetések 2034-re meghaladják a bevételi oldal által biztosított fedezetet. A 2 hónapos éves növeléssel a finanszírozhatóság 2041-ig megmarad, azonban a hiány ott is megjelenik. A demográfiai hatások tükrözése érdekében a közgazdasági függőségi ráta állandósításának hatásait is bemutattam. A modellezés legfontosabb következtetése az, hogy a magyar kötelező nyugdíjrendszer hosszú távú finanszírozhatóságának biztosításához nem elegendő a korhatár rendszeres emelése, hiszen egyrészt a vizsgált időszak végére előrejelzett 70-72 év körüli korhatár megvalósíthatósága megkérdőjelezhető mind egészségi, mind munkapiaci szempontból, másrészt pedig a mérleg így sem képes hosszú távon egyensúlyban maradni. Ehhez nagyobb mértékű, nemcsak nyugdíjkorhatárt érintő változtatások lennének szükségesek, melyek minden évvel egyre sürgetőbbé válnak.