Piros babos a ruhám : A magyar népviselet szemiotikai jellemzői és nonverbális kommunikációja: Gyermekrajzok pszichodiagnosztikai elemzése

Absztrakt (kivonat)

„Ruha teszi az embert” – így szól a jól ismert közmondás, minek értelmében már öltözködésük alapján meg lehet állapítani dolgokat viselőjükről. Linda Blair (2008) szerint, csupán hét másodpercekre van szükség ahhoz, hogy egy szimpátia döntést hozzunk egy idegenről, amelynek folyamata intuitív gondolatnak mondható, mivel ennyi idő alatt képtelenek lennénk strukturálisan kognitív folyamat mentén elemezni egy-egy arcot, nemhogy egy egész megjelenést. Ennek fényében arra következtethetünk, hogy igenis számít, hogy mit viselünk egy adott helyzetben, hiszen a környezetünk felé kommunikálunk a megjelenésünkkel. Nem volt ez másképp a múltban sem, hiszen elég, ha magyar népviselet gazdagságára és nagyfokú kifejezőképességére gondolunk. Akkoriban az emberek képesek voltak csupán az öltözködésükkel kifejezni többek között a társadalmi rangjukat, földrajzi hovatartozásukat, a családban elfoglalt státuszukat, vagyoni helyzetüket. Ez az ősi jelrendszer, amelyet ma már kevesen, főképp szakemberek képesek olvasni kihalni látszik. Holott ez a gyönyörű ága a kommunikációnak is hozzátartozik nemzeti kultúránkhoz és örökségünkhöz. Dolgozatomban ennek kapcsán vizsgálni fogom a magyar népművészet szimbolikáját, és a népviseletek kommunikációs elemeit gyermekrajzokon, Vass Zoltán (2006) hétlépéses pszichodiagnosztikai rajezelemzési technikájának segítségével. Jelen dolgozat globálisan tekint erre a különleges jelrendszerre, mivel a magyar népi öltözködés kommunikációja rendkívül gazdagnak mondható. Kutatásomban gyermekek vettek részt, amelyben az ő intuitív gondolkodásukat figyeltem meg a szimbólumokról és színekről. A dolgozat során elsőként szó lesz a szemiotikai konceptualizációról, ezen belül a Jakobson-féle kommunikációs modellről, a szemiotikai három fő ágazatáról, majd végezetül a színkommunikációról. A második fejezet a magyar népművészetet és a népviseletet mutatja be, majd a szimbólumokat, Lükő Gábor A magyar lélek formái című könyve alapján ismerteti. Ezek után szó lesz a fejlődéslélektanról, többek között szó lesz a jungi kollektív tudattalan fogalomköréről, illetve Rudolf Steiner és Bernard Lievegeod elméleteiről a fejlődés hét éves szakaszairól. A fejezet végén pedig a rajzkészség fejlődését tekintjük át. Az utolsó fejezetben kerül bemutatásra maga a kutatás módszertana, körülményei és eredményei. A kapott eredményekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a jelen kutatás hipotézise igaznak bizonyult, az eredmények viszont nem általánosíthatóak. A jövőben a kutatást érdemes lenne tovább fejleszteni, például összehasonlítani a gyerekek, illetve felnőttek véleményét az egyes szimbólumokról, jelképekről. Valószínűleg a felnőttek esetében inkább, a verbalitáson alapuló kísérletet lehetne végezni, mintsem vizuálisat.