A színfalak mögött – Az amerikai és a magyar filmvilág szereplőit érintő szexuális zaklatási vádakra érkező bocsánatkérések összehasonlítása

Absztrakt (kivonat)

2017 nem csupán a pusztító hurrikánok miatt volt emlékezetes az Amerikai Egyesült Államokban. Ebben az évben vette kezdetét a #MeToo-mozgalom is, melyhez több szexuális zaklatással és erőszakkal vádolt hollywoodi filmproducer, forgatókönyvíró, rendező és színész neve köthető. Váratlanul söpört végig a filmvilágban az amerikai színésznő Alyssa Milano „velem is megtörtént” tweetje. Egy tucat másik érintett mellett ő szintén áldozatnak vallotta magát. Bár a gyanúsítottak közül a legtöbben tagadták a vádakat, többen mégis a bocsánatkérő közlemény közzététele mellett döntöttek. Munkám fókuszában a bocsánatkérés mint beszédaktus áll, melynek segítségével visszaállítható a beszélő vagy a hallgató hibájából felborított, kettejük közötti egyensúly (Blum-Kulka & House, 1989, idézi Szili, 2003). A bocsánatkérés mennyiségi és minőségi szempontból is eltérhet a különböző nyelvet beszélők, más kultúrában élők között. Ez okozhatja a félreértéseket és a legnagyobb kárt a különböző kultúrához tartozók együttműködésében (Szili, 2003). Dolgozatom célja, hogy feltérképezzem, milyen bocsánatkérő stratégiákat használtak a vádlottak, és milyen formulákból kellene állnia a közleményeknek egy olyan súlyos sérelem esetén mint a szexuális zaklatás vagy a nemi erőszak. Továbbá annak vizsgálata is, hogy a nyilatkozatok összetételétől függetlenül a sértettek elfogadják-e a bocsánatkérést és/vagy megbocsátanak-e a megvádoltaknak. Kutatásom hipotézisei a következők: mind a magyar, mind az amerikai vádlottak bocsánatkérő közleményét követően nem történik meg a feloldozás, mert elbagatellizálják az ügyet, és saját magukat is áldozatként állítják be – nyilatkozataikban pedig nem ugyanazok a bocsánatkérő stratégiaegyüttesek ismétlődnek. Többek között olyan szerzők munkáira támaszkodtam, mint Austin (1962) és Searle (1969) beszédaktus-elmélete, Brown és Levinson (1978) udvariasságelméletébe tartozó arcfenyegetés, Blum-Kulka és Olshtain (1984) beszédaktusokat vizsgáló munkája (CCSARP), Suszczyńska (1999) megfigyelése a bocsánatkérő stratégiák alkalmazásában, és Szili (2003) vizsgálata a nyelvhasználók bocsánatkérő formuláinak előfordulása kapcsán. Az elfogadható bocsánatkérést vizsgáló tanulmányok közül pedig Kirchhoff, Wagner & Strack (2012), Heritage, Raymond & Drew (2019) felmérése is segítette munkámat. A vizsgálat anyagául olyan a #MeToo-mozgalom elindulása után egészen 2020-ig nyilvánosságra hozott magyarországi és amerikai rendezők, színészek és egy filmproducer (Gothár Péter, Kerényi Miklós Gábor, Marton László, Ben Affleck, Richard Dreyfuss, Morgan Freeman, Dustin Hoffman, Kevin Spacey, Ben Vereen, Harvey Weinstein) által kiadott közleményt választottam, melyek szerzői bocsánatkéréssel reagáltak az őket érintő vádakra, függetlenül a szexuális zaklatás pontos időpontjától és attól, hogy lesznek-e az ügynek jogi következményei (büntetés). A kiválasztott bocsánatkéréseket kvalitatív tartalomelemzéssel, kommunikációs és pragmatikai szempontból elemeztem. Bár a hiba beismerésével csökkenteni tudjuk arcunk mértékét, így kiegyenlítve a beszélgetőpartner arcát ért veszteséget (Szili, 2003), egyik nyilatkozatban sem szerepelt sem a hiba, sem pedig az önnön hiányosság beismerése – bár helytelen viselkedésüket néhányan igen, hibájukat nem ismerték be, valamint (esetleges) helytelen cselekedetüket és/vagy viselkedésüket sem kérdőjelezték meg. Bár a kvalitatív kutatásom eredményei arra mutattak rá, hogy a szexuáliszaklatás- és szexuáliserőszak-vádakra érkező bocsánatkérő közlemények többsége nem elfogadható vagy megkérdőjelezhető, előfordult, hogy annak ellenére mégis elfogadták azokat. Sikerességük a legtöbb esetben viszont azért kérdéses, mert nyilvános megerősítés nem érkezett a sértettektől – nem tudjuk, elfogadták-e a bocsánatkérést, esetleg megbocsátottak-e a megvádoltaknak. Mindebből az következik, hogy a bocsánatkérés gyakran elmarad, különösen egy ilyen súlyos sérelem esetén, pedig fontos beszédaktus, hiszen ez vezethet ténylegesen a megbocsátáshoz. Az is fontos kérdés lehet, hogy még több vádlott bevonásával inkább eltérők-e vagy megegyezők-e a bocsánatkérő formulák sémája – befolyásolja-e a vádlottakat a korábbi közlemények tartalma, a bocsánatkérő formulák előfordulása. Mivel a bocsánatkérés helyzet- és személyiségfüggő is (Suszczyńska, 1999), ez a terület a továbbiakban részletesebb kutatást igényel. Érdemes lehet más anyanyelvű vádlottak nyilatkozatának elemzése és azok egymással való összehasonlítása, így rámutatva a különböző kultúrák nyelvi sajátosságaira – hiszen a kulturális tényezők is befolyásolják azt a döntésünket, mely bocsánatkérő stratégiát preferáljuk egy adott szituációban (Suszczyńska, 1999). Munkám ugyanakkor további tanulmányok alapjául szolgálhat.