Centrum-periféria ellentétek az eurózónában, az euróválság kezelésének nehézségei

Absztrakt (kivonat)

Valutaunió létrehozása a gazdasági integrációk elmélyítésének legvégső lépése, amelynek azonban számos kísérlete végül felbomlott a történelem során. Mundell elméletét az optimális valutaövezetekről a mainstream közgazdaságtan kanonizálta, az eurozónát mégis feltételeinek teljesülése nélkül hozták létre. A helyette megalkotott maastrichti kritériumok a reálintegráció helyett a nominális és fiskális konvergenciát helyezték előtérbe, de a gazdasági szempontok az EMU megalkotásakor összességében a politikai szempontok mögé kerültek. A csatlakozó országok azonban komoly közgazdasági áldozatokat vállaltak: feladták az önálló valuta, az árfolyam, és a kamatpolitika eszközeit, a 2008-as válság kitörése után pedig sokáig úgy tűnt, hogy pénzügyi rendszereik a végső hitelező segítségének reménye nélkül maradtak. Lehetséges kiigazítási mechanizmusaik - mint a belső leértékelés, vagy a fiskális megszorítások - pedig nem mindig váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Az eurozónán belül komoly érdekellentétek alakultak ki mind a 2000-es évek világgazdasági pénzbősége, mind a 2008-as válság kitörése után. A koraszülött monetáris integráció ugyanis megelőzte a reálgazdasági, a pénzügyipiaci, és a fiskális integrációt is. A dolgozat célja értékelni az euró sikerességét, megvizsgálni a centrum- illetve perifériaországok növekedési stratégiáit az EMU első évtizedében, értékelni az euróválság kezelésének hatékonyságát, bemutatni az eurozóna lehetséges reform lépéseit, és azok politikai akadályait. Végül összegezni a közös európai pénz létrejöttének és első két évtizedének tapasztalatait.